Ébresztőt fújnak
fürge rigók;
ledobja kertem a
hótakarót. Ébred a hóvirág,
körültekint,
meglesi alvó
testvéreit.
Parányi harangja
messzire cseng:
- Tőzike, ibolya,
ne szenderegj!
Salamon pecsétje,
téltemető,
sáfrány és kankalin,
bújj csak elő!
Bőrlevél, jácint,
ébredjetek!
Itt az ÉV reggele:
a kikelet.
Enyém az álmok mesepalotája,
enyém a tavasz csoda-zenéje,
amit szívembe belemuzsikál...
s mégis...
mégis valami kéne...
Tavaszi ébredés.
Érzem lelkemben tavasz,
remegésed,
Pezsdül a vérem dalolva
tenéked.
Csordul a könnye fakadozó
rügynek,
Szűztiszta vére az alkotó
létnek.
Benne mosolyog a nap üde
képe,
Lángsugárt szórva ébredő
népre.
Árad keringve a bódító
illat,
Megrészegítve már ember,
és állat.
Halk zenét suttog bérceken
az erdő,
Bontja virágát pompázva a
mező.
Szent varázs igéje kél
minden lényben:
S épül a fészek az isteni
fényben!
Köszöntő
Felvirrad a hajnal,
nézzétek milyen szép reggel,
Mosolyog az ég is,
köszöntlek ma titeket
sok-sok szeretettel.
A Szeretet szép sugára
Az élet útján lépteiteket
vigyázza!
Öröm és boldogság legyen
mindig veletek,
Arcotokon a mosoly ragjon,
hogy ne lásson könnyeket,
Szívetek sose féljen, bánat
sose érje,
Minden utatokat a szerencse
kísérjen.
Szívem imádságát suttogja a
szeretet.
Kérem a jó Istent,
óvjon, védjen titeket.
Adjon nektek egészséget,
hosszú boldog életet!
Sok boldogságot kívánok
az ünnepelteknek!
Egy festőt egyszer arra kértek,
rajzolja le a békességet.
A feladat egyszerűnek látszott,
s ő nyomban neki is látott.
Rajzolt tengert, széltől mentesen,
rajta egy hajót, mely állt csöndesen.
Utasa mind lusta álomba merült...
s a kép összegyűrve a szemétre került.
Nem békesség volt a papíron,
hanem szélcsend és unalom.
Aztán újabb rajzba kezdett,
s egy szundító öreg bácsit festett.
De békességet nem ábrázolt ez sem,
nekiállt hát, hogy tovább keressen.
Rajzolt virágot, csöndes téli tájat,
békésen legelésző birkanyájat...
A papírkosár lassan tele lett,
s közben be is esteledett.
Ám az este sem volt békés,
messziről hallatszott a mennydörgés.
Vihar közeledett, az ég rengett,
a festő az ablaknál töprengett.
Nézte a szélben sodródó leveleket,
a villámokat, mik átjárták az eget.
A ház előtti tölgy recsegve hajlongott,
kövér esőcseppek verték az ablakot.
A festő nem tudta, tovább hogyan legyen,
Istent kérte hát, hogy csodát tegyen.
Tekintete ekkor ismét a fára esett,
s ott meglátta, amit egész nap keresett.
A fa egyik vastag benső ágán,
úgy a fának szíve táján,
a viharról szinte mit sem sejtve,
ült egy madár, fejét szárnya alá rejtve.
Nyugodtan aludt, miközben zengett az ég.
Ez hát az igazi békesség.
- Uram, te megmutattad békességedet!
- szólt a festő, és nem tévedett.
Csodálatos isteni békesség ez,
mit a viharban alvó madár jelképez.
A világ legyen bármily nyugtalan,
ha szívünkben Isten békessége van.
Ő minden gondot vállára vesz,
s bennünket szabaddá, békéssé tesz.
Az Ő békessége tökéletes,
minden félelemtől mentes.
Nekünk szánja ezt a békességet,
s tőlünk csak egyet kér: engedelmességet.
Lassan lecsúszik a Tél
könnyű, fehér fátyoltakarója
- a jég olvadni kezd -
ezüst-cseppeket hint a hóra, s
szél-hárfa csengő dallamán
új tavasz ébredez - fák
sóhajtanak, ágaik nyújtóznak
a fényben, orromban friss
fű szagát érzem, virágok
illatát - kék pille szárnyát
bontogatja, rámosolyog a
Napra, s egy harmatcsepp
prizmáján keresztül
ragyogó színekre bomlik
a Világ.
Farsangi mondókák
( Gyurka mondókája )
Bohóc vagyok nem tagadom,
csörgő sipkám neked adom.
Cintánéyrom összeverem,
bukfencezek a fejemen.
Jó kedvemet neked adom,
viccet mondok, ingyen adom.
A táncot is vigan járom.
Heje-huja vigalom!
Habos fánk a jutalom
Mákos patkó, babkávé,
ez aztán lesz a parádé!
( Julcsa mondókája)
Hó te Gyurka, hó te hó!
hol lógsz megint te csakó
Ne szökjél úgy , mint a ló.
Ha hívnak , fogadd el!
Ha kergetnek, akkor szaladj el!
Förgeteges ez a bál,
még a ház is muzsikál.
Pördűlj fordulj te is már,
Járjad úgy mint fazékban
a fakanál.
Itt a Farsang áll a bál,
gyertek ti is, mulassatok hát!