Ébresztőt fújnak
fürge rigók;
ledobja kertem a
hótakarót. Ébred a hóvirág,
körültekint,
meglesi alvó
testvéreit.
Parányi harangja
messzire cseng:
- Tőzike, ibolya,
ne szenderegj!
Salamon pecsétje,
téltemető,
sáfrány és kankalin,
bújj csak elő!
Bőrlevél, jácint,
ébredjetek!
Itt az ÉV reggele:
a kikelet.
Enyém az álmok mesepalotája,
enyém a tavasz csoda-zenéje,
amit szívembe belemuzsikál...
s mégis...
mégis valami kéne...
Tavaszi ébredés.
Érzem lelkemben tavasz,
remegésed,
Pezsdül a vérem dalolva
tenéked.
Csordul a könnye fakadozó
rügynek,
Szűztiszta vére az alkotó
létnek.
Benne mosolyog a nap üde
képe,
Lángsugárt szórva ébredő
népre.
Árad keringve a bódító
illat,
Megrészegítve már ember,
és állat.
Halk zenét suttog bérceken
az erdő,
Bontja virágát pompázva a
mező.
Szent varázs igéje kél
minden lényben:
S épül a fészek az isteni
fényben!
Köszöntő
Felvirrad a hajnal,
nézzétek milyen szép reggel,
Mosolyog az ég is,
köszöntlek ma titeket
sok-sok szeretettel.
A Szeretet szép sugára
Az élet útján lépteiteket
vigyázza!
Öröm és boldogság legyen
mindig veletek,
Arcotokon a mosoly ragjon,
hogy ne lásson könnyeket,
Szívetek sose féljen, bánat
sose érje,
Minden utatokat a szerencse
kísérjen.
Szívem imádságát suttogja a
szeretet.
Kérem a jó Istent,
óvjon, védjen titeket.
Adjon nektek egészséget,
hosszú boldog életet!
Sok boldogságot kívánok
az ünnepelteknek!
Egy festőt egyszer arra kértek,
rajzolja le a békességet.
A feladat egyszerűnek látszott,
s ő nyomban neki is látott.
Rajzolt tengert, széltől mentesen,
rajta egy hajót, mely állt csöndesen.
Utasa mind lusta álomba merült...
s a kép összegyűrve a szemétre került.
Nem békesség volt a papíron,
hanem szélcsend és unalom.
Aztán újabb rajzba kezdett,
s egy szundító öreg bácsit festett.
De békességet nem ábrázolt ez sem,
nekiállt hát, hogy tovább keressen.
Rajzolt virágot, csöndes téli tájat,
békésen legelésző birkanyájat...
A papírkosár lassan tele lett,
s közben be is esteledett.
Ám az este sem volt békés,
messziről hallatszott a mennydörgés.
Vihar közeledett, az ég rengett,
a festő az ablaknál töprengett.
Nézte a szélben sodródó leveleket,
a villámokat, mik átjárták az eget.
A ház előtti tölgy recsegve hajlongott,
kövér esőcseppek verték az ablakot.
A festő nem tudta, tovább hogyan legyen,
Istent kérte hát, hogy csodát tegyen.
Tekintete ekkor ismét a fára esett,
s ott meglátta, amit egész nap keresett.
A fa egyik vastag benső ágán,
úgy a fának szíve táján,
a viharról szinte mit sem sejtve,
ült egy madár, fejét szárnya alá rejtve.
Nyugodtan aludt, miközben zengett az ég.
Ez hát az igazi békesség.
- Uram, te megmutattad békességedet!
- szólt a festő, és nem tévedett.
Csodálatos isteni békesség ez,
mit a viharban alvó madár jelképez.
A világ legyen bármily nyugtalan,
ha szívünkben Isten békessége van.
Ő minden gondot vállára vesz,
s bennünket szabaddá, békéssé tesz.
Az Ő békessége tökéletes,
minden félelemtől mentes.
Nekünk szánja ezt a békességet,
s tőlünk csak egyet kér: engedelmességet.
"Észrevétlen telik el az élet, suhannak az évek egymás után, az ember néha-néha felsóhajt: már megint május van? Felcseperednek a gyerekek, kirepülnek, s nekünk úgy tűnik, mintha tegnap születtek volna. Fogynak holnapjaink, gyarapodnak tegnapjaink. Halkulnak vágyaink, erősödnek sóhajaink. Barna hajú, copfos lánykából őszhajú anyókává válunk. Lassan-lassan megtanulunk járni, lassan-lassan "elfelejtjük" azt. Kinyílunk, becsukódunk. Játszunk, szaladunk, dolgozunk, főzünk, mosunk, incselkedünk, sírunk. Tervezünk, megvalósítunk, elrontunk dolgokat. Szerelembe esünk, kiábrándulunk. Hűséget fogadunk, megszegjük, megbocsátanak. Mások mi bocsátunk meg. Ünneplünk, gyászolunk. Mézeskalácsot sütünk, vitorlázunk, kapálunk, szőlőt szüretelünk. Csalódunk, újrakezdjük... ...és egy napon...talán nem is gondolnánk, hogy most: lehúzzák a függönyt... ... Lesznek, akik megkönnyezik az előadást, mások a szívükbe zárják. De hiába tapsolnak: nem térhetünk vissza soha többet. Nincs lehetőség még egy utolsó dalra, csókra, békülésre, megbánásra. Nincs még egy szivárvány, könyv, katicabogár. Nincs még egy ölelés. Nincs még egy szenteste, ünnepi vacsora, elrontott frizura, csónakázás, nincs még egy megpróbálom. Nincs utolsó szó, hogy elmondhasd mennyire szereted. Ezért hát azt mondom: engedd magad hibázni, ne várj a megfelelő alkalomra, ne hezitálj! Merj szeretni, örülni, az esőben táncolni!"
Ki végre éhét kenyérrel csillapítja.
Boldog a szomjazó,
ha kínzó szomját hűs vízzel oltja.
Forró napok után, mikor tikkadt a föld,
s eső után sóhajt a zöld,
felüdül a fa, virág, s a fű,
ha ráhullik az égi nedű.
A diák örömében sír, és elégedett lesz,
ha a tanulás végén sikeres vizsgát tesz.
A szerelmesnek a legnagyobb boldogsága,
hogy kedvesét mielőbb karjába zárja.
Boldog az asszony és édes a gondja,
ki eddig hitte méhe meddő,
-a természet szeszélyes néha-,
de drága terhe már szíve alatt nő.
Boldog a lábadozó, ki betegségből felépül,
gyönyörűnek találja életét és megszépül.
Boldog a hegymászó, ki a csúcsra felér,
öröme, hálája a magas égig elér.
Szárnyalás, öröm a boldogság,
beteljesülés, megelőzi: sóhaj, ima, kívánság.
A boldogság nem hullik mindenki ölébe,
akard, kívánd, tégy meg mindent érte!
Csokorba kötöttem az ég csodálatos képét,a nap melengető fényét,
kicsiny gyermek nevetését, piciny madár víg énekét, a nyugalom csendjét,
megértést, szeretetet, békét. Ez legyen az életedben a valódi érték.
Segítséget nyújtó két kezet, könnyként hulló igaz gyöngyöket, egy más napot,
mely új reménnyel éltet, hűs folyóknak csobogását, a tenger halk morajlását.
Messziről konduló harangot, vidám hegedűszót, kacagva futó csermelyt,
kis patakot, örök hómezőt, egy mesevilágot, szívedben nyíló szerelem virágot,
mosolygós arcokat, szívből jövő barátságot, víg kedvükből nyíló színes virágot,
hogy elfelejtsétek a gonosz világot.
Illatozó virágfelhőt, ringatózó búzamezőt, kacéran bóklászó friss tavaszi szellőt,
őzet, pacsirtát, zölden susogó erdőt, kékre festett eget, rongyos bárányfelhőt,
tiszta szép jövőt, igazzá váló álmokat, és örökké tartó őszinte barátságokat.
Lassan lecsúszik a Tél
könnyű, fehér fátyoltakarója
- a jég olvadni kezd -
ezüst-cseppeket hint a hóra, s
szél-hárfa csengő dallamán
új tavasz ébredez - fák
sóhajtanak, ágaik nyújtóznak
a fényben, orromban friss
fű szagát érzem, virágok
illatát - kék pille szárnyát
bontogatja, rámosolyog a
Napra, s egy harmatcsepp
prizmáján keresztül
ragyogó színekre bomlik
a Világ.
Farsangi mondókák
( Gyurka mondókája )
Bohóc vagyok nem tagadom,
csörgő sipkám neked adom.
Cintánéyrom összeverem,
bukfencezek a fejemen.
Jó kedvemet neked adom,
viccet mondok, ingyen adom.
A táncot is vigan járom.
Heje-huja vigalom!
Habos fánk a jutalom
Mákos patkó, babkávé,
ez aztán lesz a parádé!
( Julcsa mondókája)
Hó te Gyurka, hó te hó!
hol lógsz megint te csakó
Ne szökjél úgy , mint a ló.
Ha hívnak , fogadd el!
Ha kergetnek, akkor szaladj el!
Förgeteges ez a bál,
még a ház is muzsikál.
Pördűlj fordulj te is már,
Járjad úgy mint fazékban
a fakanál.
Itt a Farsang áll a bál,
gyertek ti is, mulassatok hát!